Egy hozzászólás a(z) “Indulás Malajziába” bejegyzéshez
Kerestem a szavakat pár napig, aztán segítségemre sietett a technika és hosszú ideig a programok telepítése lekötött, de már nincsen több “indokom”, nekem a fő kommentelőnek most már szólnom kell.
Rövid időn belül ez most a második olyan időszak, amikor arról látunk képeket, hogy számunkra fontos ember, emberek, a barátaink valami olyat tesznek, amit nem tesz az átlagember.
Azt hiszem, hogy a Keleti pályaudvaron kezdett először világossá válni, hogy ismét a részei lehetünk valami csodának. Hogy ismét tanulhatunk Tőletek, hogy Veletek – ha láthatóan nem is – ismét előrébb lépünk azon az úton, amin érdemes járni.
Ott lett világos, amikor Bálint és Kristóf vonatát törölték, és közösen kezdtünk a megoldáson agyalni, hogy mi már régen egy jobbhoz, egy szeretni valóhoz, egy olyan világhoz tartozunk, ahol egyetlen dolog létezik, a megoldások megkeresése és megtalálása.
Az első percekben még volt bennem egy hiú remény, hogy majd én, a felnőtt segítek, de nem tehettem semmit.
A Ti tanításotokon, nagyszerű példáitokon felnövő fiaitok határozottan a kezükbe vették az ügyet és mindent megoldottak.
Ott azonnal világos lett, hogy ezt látjuk ma már a mi lányinktól is.
Talán fura, hogy ezek alá a képek alá most ezt írom, de az utazásotok pontosan erről szól: egy olyan mintáról, ami utat mutat a reménytelenség, a kilátástalanság világában, a Hozzátok hasonlóan bátor embereknek.
Száz magyar emberből nyolcvan biztosan dühösen szidta volna a sorsát, ha törlik a vonatot, ami álmai utazásához vitte volna.
Amit azon a napon kaptunk a két fiútól és Tőletek, a telefonbeszélgetések kapcsán, hogy ma úgy állunk a megoldandó feladataink előtt, mint akiknek mindenre megvan a megoldás, csak a bécsi vonathoz hasonlóan meg kell keresni.
A képekről is látszik: JÓ CSAPAT VAGYTOK!
Megérdemlitek ezt a vakációt!
Érezzétek nagyon jól magatokat!
Kerestem a szavakat pár napig, aztán segítségemre sietett a technika és hosszú ideig a programok telepítése lekötött, de már nincsen több “indokom”, nekem a fő kommentelőnek most már szólnom kell.
Rövid időn belül ez most a második olyan időszak, amikor arról látunk képeket, hogy számunkra fontos ember, emberek, a barátaink valami olyat tesznek, amit nem tesz az átlagember.
Azt hiszem, hogy a Keleti pályaudvaron kezdett először világossá válni, hogy ismét a részei lehetünk valami csodának. Hogy ismét tanulhatunk Tőletek, hogy Veletek – ha láthatóan nem is – ismét előrébb lépünk azon az úton, amin érdemes járni.
Ott lett világos, amikor Bálint és Kristóf vonatát törölték, és közösen kezdtünk a megoldáson agyalni, hogy mi már régen egy jobbhoz, egy szeretni valóhoz, egy olyan világhoz tartozunk, ahol egyetlen dolog létezik, a megoldások megkeresése és megtalálása.
Az első percekben még volt bennem egy hiú remény, hogy majd én, a felnőtt segítek, de nem tehettem semmit.
A Ti tanításotokon, nagyszerű példáitokon felnövő fiaitok határozottan a kezükbe vették az ügyet és mindent megoldottak.
Ott azonnal világos lett, hogy ezt látjuk ma már a mi lányinktól is.
Talán fura, hogy ezek alá a képek alá most ezt írom, de az utazásotok pontosan erről szól: egy olyan mintáról, ami utat mutat a reménytelenség, a kilátástalanság világában, a Hozzátok hasonlóan bátor embereknek.
Száz magyar emberből nyolcvan biztosan dühösen szidta volna a sorsát, ha törlik a vonatot, ami álmai utazásához vitte volna.
Amit azon a napon kaptunk a két fiútól és Tőletek, a telefonbeszélgetések kapcsán, hogy ma úgy állunk a megoldandó feladataink előtt, mint akiknek mindenre megvan a megoldás, csak a bécsi vonathoz hasonlóan meg kell keresni.
A képekről is látszik: JÓ CSAPAT VAGYTOK!
Megérdemlitek ezt a vakációt!
Érezzétek nagyon jól magatokat!